A politikai közösség megléte tulajdonképpen egy koordinációs probléma: egymásnak feszülő, ellentétes érdekek sokaságát úgy kell kielégíteni, hogy közben a politikai közösség tagjai közötti konfliktusok viszonylag alacsony intenzitásúak maradjanak. Ne véres, fegyveres harcok révén dőljön el az, hogy kinek az érdeke érvényesülhet, hanem békés úton sikerüljön ezeket a minden közösségre jellemző konfliktusokat megelőzni, felfüggeszteni vagy félre tenni. Ilyen alacsony intenzitású konfliktusok viszont csak akkor jöhetek létre, ha lesznek olyanok, akik vállalkoznak arra, hogy ezeket a széttartó egyéni és csoportérdekeket valamilyen módon megpróbálják összefésülni vagy legalább egy olyan kompromisszumot megtalálni, amely (akárcsak hallgatólagosan is) mindenki számára elfogadhatóvá válik (modus vivendi). A politika tehát az érdekkonfliktusok csillapításának művészete.
Csakhogy ahhoz, hogy ezeket a konfliktusokat csillapítani tudja valaki, hatalomra van szüksége. Hatalomra a többiek, a politikai közösség tagjai fölött, máskülönben egy jószándékú álmodozó szerepét tudja csak betölteni. A politika tehát ebben az olvasatban nemcsak az érdekkonfliktusok csillapításának, hanem egyben a hatalom megszerzésnek és megtartásának is a művészete. Csak az anarchisták rendelkeznek annyira optimista emberképpel, hogy azt gondolják: a politikai közösség hatalom nélkül sokkal jobban működne, mivel éppen a hatalom megléte rontja meg az embereket, teszi őket kevéssé kooperatívvá és sokkal inkább önérdek-maximalizálóvá. Ha ezen naivan optimista emberképet magunk mögött hagyjuk, akkor rögtön belátjuk: a politikai hatalom megléte a politikai közösség elkerülhetetlen velejárója. A modern politikai gondolkodás azonban roppant gyanúval kezeli a politikai hatalmat.
A 18. század közepétől (Montesquieu óta) egyre többet beszéltek a hatalom korlátozásának szükségességéről: egyre gyakrabban fordult elő, hogy a hatalomban nem lehetőséget, a béke megteremtésnek lehetőségét, hanem veszélyforrást láttak. A politikai főhatalom a zsarnokság veszélyét hordozta magában, és azt látjuk, hogy a 19. század derekától immáron nemcsak a politikai gondolkodók, hanem a politika gyakorlata is kezdett egyre inkább arra fókuszálni, hogy hogyan, milyen eszközök révén lehet a zsarnokság kialakulását elkerülni, vagy ha már kialakult, akkor azt felszámolni. A zsarnokság elkerülésének egyik legígéretesebb eszköze pedig ugyanaz a jog lett, amely révén a 16. századtól kezdődően létrehozták az erőszakmonopóliummal bíró, mai értelemben vett államot. A jog a hatalomkorlátozás egyik legfontosabb eszköze lett a 19. század közepétől kezdődően. A jogállam fogalmának pályafutása ekkortól kezdett felfelé ívelni, hogy a 21. században a politikai közösségszervezés egyik legfontosabb kulcsfogalmává váljon. Ha egy minimalista definícióval szeretnénk élni, azt mondhatjuk, hogy a jogállamiság a jog uralmát jelenti az emberek/politikusok uralma helyett. Ezzel a metaforával igen gyakran élnek: a kiszámíthatatlan és a hatalommal való visszaélésre mindig is hajlamos ember helyett, a kiszámíthatóságot garantáló jog uralkodjon – szól az érv.
Persze azt sem véletlenül állítják sokan, hogy a jog mint egy kreált fogalom értelemszerűen nem tud uralkodni. A jog uralmát is emberek biztosítják - igaz leggyakrabban ez a feladat nem politikusokra, hanem a bírákra hárul. A bíróságokról és a bírákról továbbá azt is állítják, hogy a három hatalmi ág közül a legkevésbé veszélyes és a legkevésbé alkalmas arra, hogy az egyéni szabadságot korlátozza. Ráadásul a modern politikai közösség sorsát érintő minden kérdés valamilyen jogi probléma vagy azzá transzformálható, ami azt a rejtett vagy nyílt állítást is magában hordhatja, hogy a politikai közösség legfontosabb kérdéseiben nem is a (választott) politikusoknak, hanem a jog uralmát biztosító bíráknak kell(ene) végső soron dönteniük. Kétségkívül igaz, hogy a politikai közösség legalapvetőbb problémaival foglalkozó alkotmánybírák és alkotmánybíróságok szerepe és jelentősége világszerte megnőtt az utóbbi bő három évtizedben, egyesek a nemzetközi szakirodalomban is a ’jurisztokráciáról”, azaz a bírák uralmáról értekeznek, de a parlament szupremáciájával szemben a bírói szupremáciát hirdető tanok is nagy befolyásra tettek szert világszerte. Magyarországon sokáig nem is volt kérdés, hogy a legfontosabb kérdésekben kié is az utolsó szó joga: a magyar Alkotmánybíróság meglepően gyorsan kiépített tekintélyének köszönhetően egészen 2010-ig megkérdőjelezhetetlenül magához vonta az utolsó szó jogát. Ebben az értelemben Magyarországon érvényesült a bírói szupremácia tana.
A 2010 utáni, konfliktusokkal terhelt magyarországi folyamatokkal (már ami az alkotmánybíráskodás átalakítását illeti) talán tisztában van az olvasó, vagy ha mégsem akkor ennek a könyvnek az Alkotmánybíróságról szóló részében bővebben olvashat róla. A tágabb összefüggés szempontjából talán érdekesebb lehet az, hogy az eljogiasodás, a végső politikai kérdések jogi kérdéssé transzformálása (ami a bíróságok jelentőségének megnövekedésével jár együtt), vagyis a depolitizálódás folyamata könnyen együtt járhat a bíróságok átpolitizálódásával. A depolitizálódás és a bíróságok (és minden társadalmi kérdés) átpolitizálódása tulajdonképpen ugyanannak a jelenségnek a két oldala. Még ha radikálisan ellentétesen is értékelik, azt azonban kevesen vitatják, hogy manapság Magyarországon egyre inkább az átpolitizálódás folyamatának lehetünk a szemtanúi: míg korábban kétségkívül megfigyelhető volt a politika eljogiasítása, addig úgy tűnik, hogy az inga az utóbbi közel hét évben a másik irányba kezdett el kilengeni. A bírák által biztosított jog uralma helyett egyre inkább a politikusok uralmának lehetünk szemtanúi. Vannak olyanok, akik helyeslik ezt a folyamatot és persze akadnak szép számmal kritikusok is.
Egy biztos azonban: az igazi művészet nem feltétlenül a divergáló érdekek koordinációja, sőt még csak nem is a koordinációt lehetővé tevő hatalom megszerzése és megtartása (bár ezek sem tűnnek kis feladatnak), hanem a depolitizálódás és az átpolitizálódás közötti egyensúlyi helyzet megteremtése lehet. Úgy tűnik, hogy Magyarországon ezt a pontot eddig még nem sikerült elérnünk: hol az egyik, hol a másik irányba lengett ki az inga. Csak remélni tudjuk, hogy a jövőben azért valamikor mégiscsak sikerül legalább közelebb kerülnünk az egyensúlyi állapothoz.