A politikatudomány és a pszichológia határterületén mozgó vizsgálatok foglalkoznak a politikai identitást befolyásoló érzelmek és személyiségjegyek meghatározásával. A politikai preferenciák kongruens modellje szerint a szavazók olyan pártokat és politikusokat támogatnak, akiknek karaktere, személyiségjegyei közel állnak az egyénéhez. Ezt a megállapítást első hallásra nem nehéz elfogadni, sőt, tulajdonképpen logikus és hihető, hogy konzervatív, liberális, szociáldemokrata, zöld és radikális jobboldali szavazók nem csupán értékrendjükben, társadalmi státuszukban, de alapvető személyiségvonásaikban, akár érzelmeikben is különböznek egymástól. Ám ha jobban belegondolunk, több kérdés is felvetődik a fenti állítás kapcsán.
Az 1990-es évek, de különösen a 2008-as válság óta egyre nagyobb rétegeket érintő gazdasági bizonytalanság, a folyamatosan növekvő társadalmi egyenlőtlenség és a menekültválság következménye a politikai és gazdasági elitekkel szembeni elégedetlenség, a tradicionális, mainstream pártok iránti bizalom csökkenése. Mindez a jobb- és baloldali populista pártok erősödését eredményezte. A képviseleti demokrácia válságának tüneteként tekinthetünk tehát a populizmusra, amely elsősorban az elitellenességben, a nép és az elit csoportok szembeállításában, a népszuverenitás visszaszerzésének fontosságát hangsúlyozó retorikában ragadható meg. Hogy a populizmus elsősorban ideológiának, diskurzusnak, stílusnak vagy inkább politikai stratégiának minősíthető, arról már megoszlanak a vélemények. Ami biztos: a populista pártok kormányra kerülése fontos fordulatot jelent az európai politikában, és így a populizmus sikerét magyarázó tényezők feltárása társadalomtudósok körében kiemelt figyelmet élvez.
A pártpreferencia-kutatások alapvetően az egyén gazdasági-társadalmi státuszát, politikai-társadalmi kérdésekről alkotott véleményét, értékválasztását tekintik a pártpreferencia alakulására ható alapvető tényezőknek. A populizmust, és úgy általában a politikai identitást a személyiségjegyek, illetve az érzelmek irányából megközelítő kutatások viszonylag új iránynak tekinthetők. Heller Ágnes írja az Érzelmek elmélete című könyvében: érzelmeink jelen vannak minden olyan helyzetben, amikor valamiben involválva vagyunk. Sőt, gondolat, cselekedet és érzelem hármassága nehezen választható el egymástól, vagy akár az egyén identitásától. Hogy a politikáról való gondolkodásunkra, pártválasztásunkra hatással vannak az érzelmeink, talán nem kell magyarázni. Noha a populizmus és az érzelmek, de még inkább a populizmus és a személyiségjegyek közötti összefüggések feltárása még kezdeti szakaszban jár, a populista pártok támogatását az elégedetlenséggel, szorongással, félelemmel, bizalmatlansággal és nehezteléssel hozzák elsősorban összefüggésbe. A kutatások ezeket az érzelmeket a bizonytalan gazdasági helyzetre, és a populista pártok szavazóira egyébként is jellemző alacsony szocio-gazdasági státuszra vezetik vissza.
A populizmus politikai-pszichológiai gyökereinek feltárására tesz kísérletet egy 2016-ban született tanulmányában Bakker, Rooduijn és Schumacher a Big Five néven ismert személyiségmodell egyik dimenziója kapcsán. Az 1960-as években kidolgozott Big Five (Nagy Öt) személyiségmodell öt dimenzióját az extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás és intellektus alkotják. A Big Five pszichológiai modell gyakori felhasználását többek között azzal is indokolják, hogy az egyén személyiségjegyei a felsorolt dimenziókban időben nagyjából változatlannak bizonyulnak. Bakker és szerzőtársai elemzésükben azt vizsgálják, a barátságosság (agreeableness) mint személyiségjegy negatív összefüggésben áll-e az egyén populizmus iránti fogékonyságával. Érvelésük szerint azok, akik alacsony pontszámot érnek el a barátságosság dimenzióban általában bizalmatlanok mások viselkedésével és szkeptikusak saját demokratikus érdekérvényesítő képességükkel kapcsolatban, továbbá hajlamosabbak hinni az összeesküvés-elméletekben. Ezért lehetséges, hogy a populista pártok elit-ellenes retorikájukkal könnyedén megszólítják őket. Bakkerék annak érdekében, hogy minél heterogénebb mintán igazolják hipotézisüket, statisztikai elemzésükbe európai és amerikai, jobb- és baloldali populista pártokat egyaránt bevontak: az amerikai Tea Party, a holland Partij Voor de Vrihjeid (PVV - Szabadságért Párt), és a német Die Linke (A Bal) szavazóit vizsgálták. Eredményeik azt mutatják, minél alacsonyabb pontszámot ér el valaki a Big Five személyiségteszt barátságosság dimenziójában, annál nagyobb az esélye, hogy a kutatásban vizsgált populista pártokra szavaz. Modelljeikben egyéb személyiségjegyekre és a válaszadók szocio-demográfiai jellemzőire is kontrolláltak. A messzemenő következtetések levonásával azonban Bakkerék is óvatosak, és nem állítják, hogy a barátságosság alacsony szintje a társadalomban közvetlenül vezetne a populizmus térnyeréséhez. Ahhoz többek között létező és működő populista párt(ok)ra, a populizmust övező médiafigyelemre, valamint arra is szükség van, hogy a tradicionális pártok hajlandóak legyenek közpolitikai vitát folytatni a populista aktorokkal.
A fenti kutatás eredményeit Schimpf és Schoen több fontos ponton kritizálta. Elméleti szempontból a két cikk szerzői közötti nézeteltérés elsősorban abból az első ránézésre tyúk-tojás problémából fakad: vajon a barátságosságnak (illetve tágabb értelemben a személyiségjegyeknek) közvetlen vagy csak közvetett hatása van-e a pártpreferenciára. A bizalom hiánya okozza az alacsonyabb pontszámot a barátságosság dimenzióban, vagy a barátságosság alacsonyabb szintjét mutató személyek hajlamosabbak bizalmatlanul viszonyulni másokhoz és így válnak nyitottabbá a populista politikai üzenetek felé? Schimpf és Schoen továbbá kizárólag az egyén és az egyén által támogatott politikus között tartja érdemesnek és relevánsnak a személyiségjegyek összehasonlítását, pártok szintjén túlságosan absztrakt személyiségjegyeket vizsgálni, állítják. Nem látják továbbá indokoltnak azt az érvelést, miszerint a más emberekkel való bizalmatlan attitűd miért jelentené feltétlenül az elittel való bizalmatlanságot is. Másodelemzésüket a holland szocialista pártra (Socialistische Partij – SP) is kiterjesztik, amelynek szavazóit egy 2013-as tanulmány szerint szintén populista attitűd jellemzi. Schimpf és Schoen modelljei azonban pozitív összefüggést mutatnak a barátságosság és a holland szocialista pártra való szavazás között, a Die Linke-re szavazás és barátságosság között pedig nem találnak statisztikailag kimutatható összefüggést. Bakkerék tanulmányával ellentétben Schimpf és Schoen negatív összefüggést csak a barátságosság és a holland szélsőjobboldali pártra való szavazás között talált. A kritikára viszontválasz is érkezett, amelyben Bakker és szerzőtársai megerősítették korábbi állításaikat, illetve a feltárt összefüggéseket. Elemzésüket a Podemos szavazói körére is kiterjesztették, és a 2016-os tanulmányukban leírtakkal egyező eredményeket kaptak. Azaz minél alacsonyabb pontszámot ér el a barátságosság skálán egy spanyol válaszadó, annál nagyobb az esélye, hogy a Podemosra szavaz.
Noha a bemutatott tanulmányok elméleti és módszertani szempontból is számos ponton újragondolásra érdemesek, mindenesetre fontos kérdéseket vetnek fel a populizmus-kutatásokra, és a személyiségjegyek politikai identitásban betöltött szerepére vonatkozóan. Ahhoz azonban további elemzésekre van szükség, hogy a statisztikai módszerekkel egyébként is nehezen mérhető érzelmek és személyiségjegyek populizmusra gyakorolt hatásáról biztosabbat állítsunk.
___________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.
1. kép forrása: forbes.com
2. kép forrása: moly.hu