Hogy mennyire jelentős műről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a pártpolitika kutatására szakosodott legnívósabb folyóirat, a Party Politics 40 évvel később, 2007-ben tematikus számban emlékezett meg a korabeli kötetről.
Nagy szenzáció a 2007-es folyóiratszámban, hogy megszólal az 1966-os kötet egyik szerkesztője és szerzője, Joseph LaPalombara is. Ő már kifejezetten a 2000-es évek második feléről szólva írja, hogy az új demokráciákban nem is annyira pártokkal, mint inkább „szektariánus pártcsoportokkal” találkozhatunk. Szerinte ezek egyáltalán nem osztoznak a hagyományos pártok ama tulajdonságában, hogy tisztelik a játékszabályokat. Épp ellenkezőleg: a szektariánus pártcsoportok hatalomra kerülve megkísérlik a játékszabályok felülvizsgálatát. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy mi adja a mai pártok identitását, amelynek erodálása – mondja a szerző - egyébként már a 60-as években elkezdődött. A társadalom-integráló szerep semmiképp, hiszen LaPalombara épp arra a következtetésre jut, hogy egyre inkább gyengül a pártok hagyományos, a társadalmat integráló vagy a politikai rendszert önmagában megváltoztatni képes szerepe.
De ha LaPalombara 2007-ben kétségekkel is nézi a pártokkal kapcsolatos deficitet, lássuk, hogyan elemezte a pártokat a 40 évvel korábbi kötet. Ami akár rövid átlapozással is feltűnhet az olvasónak, nagyon más a korabeli kötet szemléleti perspektívája. Nyugodtan nevezhetjük ezt történelmi szemléletmódnak. Elsőként mindjárt LaPalombara és Weiner, a két szerkesztő hitet tesz a korabeli pártfolyamatok történelmi dimenzióban való vizsgálata mellett. A történeti folyamat vizsgálata ahhoz a tanulsághoz vezeti a szerzőket, hogy megkülönböztessenek hosszú folyamatban szervesen és későn fejlődő országokat. Ez utóbbiak jellemzője, hogy politikai problémáik együttesen, halmozódva nem pedig hosszú időtávon elosztva jelentkeznek. A hosszú és fokozatos fejlődés azért hasznos, mert így lehetőség van egy stabil kompetitív pártrendszer kifejlődésére. Ennek a hosszú fejlődésnek különféle stációi vannak. Az első a korai pártok parlamenteken belüli, klubszerű intézményesülése és harca a politikai döntések (policy) feletti kontrollért. A verseny hosszú ideig a parlamenten belül zajlik, és csak a 19. század végétől tolódik el parlamenten kívüli verseny irányába. Ebben a versenyben a később szerveződő parlamenten kívüli pártok új erőforrással, tömegtámogatással bírnak, ami a régi pártok számára alapvető kihívás, amennyiben versenyben akarnak maradni.
A szerzők szerint „ahol a kívülről jövő pártok be tudtak illeszkedni az uralkodó politikai rendszerbe és így szocializálódtak a parlamentáris kormányzás követelményeihez, ott figyelemreméltó stabilitást láthatunk, illetve azt, hogy erős esély van a versengő pártok létrejöttére”. Másfelől: „Ahol viszont ez a beilleszkedés nem volt zökkenőmentes, s ahol a meghatározó értékeken (parlamenti kormányzás) nem osztozott valamennyi szereplő, gyakran instabil rendszereket, nem pedig versengő pártokat találunk”.
A korszak megszokott toposzát ismételve a szerzők is éles különbséget tesznek a nyugati és a nem nyugati fejlődés között, s megállapítják, hogy például Afrikában nincsenek meg a parlamentáris fejlődéshez szükséges reprezentatív intézmények. Bevezetik az „accelerated history” (felgyorsított fejlődés) fogalmát, arra utalván, hogy a fejlődő országok igyekeznek átugrani bizonyos fejlődési szakaszokat, amelyeket a Nyugat sok évszázad alatt tett meg, mert úgy érzik, nem engedhetik meg maguknak a plurális demokrácia luxusát.
A kötetben Hans Daalder szerint az országok egyik típusába a felgyorsított fejlődésű országok tartoznak, ahol a történelem egy állandósuló autoriter hatalmi szerkezetet és azon belül nagyon kicsiny underground demokratikus értelmiségi csoportokat produkál. Vannak az olykor előrelendülő, máskor visszaeső országok, (Franciaország, Olaszország, Ausztria, Németország); s az országok harmadik csoportja, amely a korai oligarchikus állapotból lassan fejlődtek át stabil demokráciákká (Anglia, Belgium, Hollandia, Svájc). A szerző a politikai fejlődés 19. század előtti időszakában fontos vízválasztónak tekinti a centralizáció mértékét és lefolyását. Megállapítja, hogy az angol és a svéd példában a centralizáció időben korán jött és viszonylag kis feszültséggel járt. Az időbeli koraiság Franciaországban is megvolt, de nagy társadalmi ellenállást váltott ki. Hollandiában és Svájcban későn jött a centralizáció, de fokozatosan valósult meg, Németországban és Olaszországban pedig későn is jött és sok erőszakkal járt. Nyilvánvaló, hogy a négy közül az első és a harmadik a legsikeresebb: a centrális hatalom fokozatosan éri el eredményeit a társadalomban, s a folyamat másik oldalán a regionális és társadalmi csoportok is növekvő módon hatnak vissza a hatalomra. Így a társadalmi integráció és a pluralizmus esélyei javulnak. Daalder voltaképp a fokozatos fejlődés értékeit állítja szembe a „nyers átmenetekkel”. Míg az országok 1. és 3. csoportjában természetes módon alakult ki a pluralizmus, a 2. és a 4. csoportban prolongálódtak az egyenlőtlenségek és megmaradtak a privilégiumok.
A holland kutató kiemelten foglalkozik a holland történelmi és a késő 19. századi fejlődéssel, amelynek során katolikusok és kálvinisták szegmentált politikai szervezeteket hoztak létre, viszont ennek ellensúlyozására a kormányzásban közösen vállaltak felkelősséget, biztosítva ezzel, hogy híveik integrálódjanak a rendszerbe, demokratikussá és integráltabbá téve azt. Megállapítja azt is, hogy a norvég keresztények egynémely csoportjait korántsem sem sikerült integrálni a rendszerbe és a társadalmi integráció nem volt sikeres az Osztrák -Magyar Monarchiában sem. Mindezek kapcsán újabb érdekes elméleti kérdést vet fel: vajon mitől függ, hogy míg az egyik típusú fragmentációból eredményes hatalmi szerkezet és társadalmi együttműködés származik, addig a másikból nem?
De amíg a politikai fejlődés és a pártfejlődés regionális mintáiról szóló tanulmányok nagy részére ma már szinte senki nem emlékszik, annál inkább vált klasszikussá Otto Kircheimernek szintén a kötetben található tanulmánya. Pedig, ha megnézzük: Kircheimer is „történeti” pártkutató, ám neki van olyan elméleti ajánlata, amely „kiszorítja” történeti mondanivalóját. S ez – a nyugat-európai pártrendszer 1945 utáni átalakulása kapcsán – a cath-all party (gyűjtőpárt) kategóriája. Mivel azonban itt is áll, ami Rokkan törésvonal-elmélete kapcsán (az utókor a catch-all interpretációját széleskörűen elvégezte), most sem ezt a dimenziót, hanem Kircheimer tágabb történeti megállapításait idézem fel röviden.
E tágabb történeti elemzés keretében a szerző – Anglia példáján – rámutat, hogy a brit demokratikus fejlődés megalapozásában érintett két legfontosabb társadalmi osztály, az arisztokrácia és a burzsoázia közötti ozmózis már jóval az ipari forradalom előtt megtörtént. Csatlakozva a kötet más szerzőihez, ő is a folyamat hosszú kibontakozását tartja lényegesnek, amit egyébként a konstitucionalizmus kategóriájával jellemez. A hosszú alkotmányos fejlődés során nem csupán a középosztályt, de a később létrejövő munkásosztályt is sikerül integrálni, s ez biztosítja a pártok sikerességét és nélkülözhetetlen szerepét. Máshol (például Franciaországban) kevésbé sikeres a társadalmi integráció. A konfliktus egészen a 20. századig akut: hagyományos elitpártok és baloldali tömegpártok két külön blokként állnak szemben egymással anélkül, hogy közöttük valamiféle „érett politikai partnerség” kifejlődhetett volna. Kircheimer levezeti: volt ahol könnyebben, s volt ahol nehezebben sikerült a tömegek politikai integrációja. Ahol a folyamat sikeresebb volt, ott a második világháború után könnyebben jöttek létre immár a catch-all pártok, másutt viszont a két elkülönült politikai tömb konfliktusai később is megmaradtak.
E röviden felvillantott nézetekből is látható: a kötet tanulmányaira jellemző a klasszikus történelmi vagy „developmental” megközelítés, de a tanulmányokban találkozunk a politikai és a társadalmi kohézió vagy integráltság fogalmával is. A korszak kutatói a nyugat-európai demokráciák történeti perspektívából való elemzése során képesek feltárni egy egyébként nehezen feltárható alkotóelem létrejöttének történeti állomásait és vívmányait. Ugyanakkor a szerzők nem gondolják, hogy a nyugati fejlődés-minták minden további nélkül adaptálhatóak lennének a 60-as években létrejövő új nemzetállamok számára.
Talán kijelenthetjük, hogy ennek a fajta pártvizsgálati hagyománynak az 1980-as évek végén vége szakadt. Ellentétben ugyanis a 60-as évek pártkutatóinak fő mondanivalójával, hogy a/ a nyugati pártfejlődés nem ismételhető meg automatikusan; b/ a nyugati pártok eminens részesei a politikai és társadalmi kohézió létrejöttének, az átmenet során létrejövő új pártkutatási szemlélet elszakad a történelmi jellegtől és sem azt nem vallja, hogy ne lennének univerzális pártosodási minták, sem azt, hogy a pártoknak társadalmi kohéziós szerepük lenne. Ily módon szinte két fundamentális szemléleti bázis formálódik ki: 1. A kelet-közép-európai átmenetekben létrejövő pártok megismételhetik a nyugati mintákat; 2. Szerepük csak mérsékelten hozható összefüggésbe a társadalmi kohézió-teremtéssel.
Természetesen nem gondolom, hogy az 1966-ban napvilágot látott kötet mindenben irányadó lehetne ma számunkra, de az abban megjelenő történelmi szemlélet a mai korban (amikor ki tudja hányadszor megint „visszatért a történelem”) mégis nagyon hasznos támpontokat nyújthat. Legfőképpen arról lenne érdemes elgondolkodnunk, hogy valójában tényleg mi is a pártok szerepe ma, ha nemhogy a társadalmi kohéziót növelnék, de – egyre polarizáltabb versenyükkel - inkább azt csökkentik. És van itt persze még egy kérdés: ha a pártok már nem aktorai a kohézió-teremtésnek, akkor ezt a feladatot ki végzi el, pontosabban elvégzi-e valaki? Avagy magának a társadalmi kohéziónak a fogalmát is merőben új módon, a pártok szerepétől elválasztva kell-e megközelítenünk?
___________________________________________________________
A kép forrása: amazon.co.uk
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.