.jpg)
Darabos ÁdámMax Weber munkássága óta a karizmatikus vezető kérdésköre fokozott érdeklődésre tett szert. Az elmúlt bő fél évszázadban (amióta Weber főbb írásait angolra fordították) társadalomtudósok tömege kutatja és próbálja meg leírni a karizma jelenségét; ennek köszönhetően pedig számtalan egymással rivalizáló nézőpont kristályosodott ki. Egy kérdésben azonban szinte teljes konszenzus jött létre a szerzők között, mégpedig, hogy a karizma szó – részben a mindennapi, részben pedig a tudományos szférában jellemző, túlságosan gyakori, felelőtlen használat miatt – semmitmondóvá, triviálissá vált. Smith is ezzel a felütéssel kezdi tanulmányát. Majd amiatt kritizálja a témával foglalkozó szerzőket, hogy mindenki a vezetőre (pszichológiai szempontokra) és az őt körülvevő társadalmi környezetre (társadalom-szerkezeti szempontokra) figyel, de arra nem, hogy a vezető, beszédein keresztül milyen a kultúrához – és ez által a vallásokhoz kapcsolódó - értelmezési keretrendszert alakít ki.
Smith szerint ahhoz, hogy ezt figyelembe tudjuk venni, a karizmát úgy kell értelmezni mint a a vezető és a követők kötelességi viszonyában fennálló erkölcsi kötelék. Ez a kapcsolat nem a személyes, vagy a társas viszonyok, hanem bizonyos kultúrához kapcsolódó értelmezési keretrendszerek eredménye, amelyek azon a kollektív elképzelésen alapulnak, hogy a társadalmat érintő „végső kérdések” sorsa a vezető tevékenységén, képességein és erkölcsi tartásán múlik. A karizmatikus vezető felülemelkedik a rutinkérdéseken, megváltoztatja a mindennapi folyamatokat, s abban különbözik az általános politikusoktól, hogy követői pozitív, „természetfeletti” vagy „emberfeletti” képességeit elismerik. Mindezt úgy tudja elérni – érvel Smith – hogy a retorikán keresztül egy olyan értelmezési keretrendszert alakít ki, amelyben a megváltás játssza a központi szerepet. A szent és az ördögi közötti különbséget bináris kulturális kódok alapján határozzák meg. Smith szerint a karizmatikus politikai vezetők által alkalmazott nyelvkészleténél és szimbólumrendszereknél észlelhetők ezek az elemek és úgy gondolja, hogy a vezetőt követő közösségek, amelyek – tekintve, hogy egy szent ügy mögé sorakoztak fel – egyben morális közösséggé is válnak.
Egy pozitív cél azonban önmagában nem tartja össze a közösséget; kell egy ellenségkép, egy gonosz, aki ellen harcolni kell és aki ellen a karizmatikus vezető megmentheti népét.Ráadásul egy karizmatikus politikus szeretete (támogatása) gyakran az ellenséggel szembeni gyűlölet eredménye, amely akkor növekszik, hogyha a gonosz valóságosabbnak, vagy erősebbnek tűnik. A vezető jelentősége tehát azért fokozódik, mert ő a gonosszal szembeszálló legfőbb erő. Az „ügy” súlyát – és ez által a vezető nélkülözhetetlenségét – növeli, hogy a karizmatikus vezetők politikai beszédeikben az adott kultúrához illeszkedő vallási szimbólumokat használnak. Összefoglalva, Smith szerint csak akkor képes egy politikai vezető karizmatikus uralmat kialakítani, hogyha ezeket a retorikai elemeket (megváltás-narratíva, bináris kódok, ellenségkép) felhasználva egy szilárd kulturális értelmezési keretet tud kialakítani. Smith ezután azt figyeli meg, hogy, híres karizmatikus politikai vezetőknél miképpen jelentek meg ezek.
Smith – az általános vélekedéssel ellentétben – úgy gondolja, hogy Hitler nem a személyes képességeinek, vagy önmagában a válságnak köszönhetően emelkedett fel. Sikere azon alapult, hogy utóbbi által kialakuló általános hangulatot meglovagolta és egy egyszerű, de erős világvége-narratívát alakított ki. Ehhez szükség volt egy ellenségképre, ami számos csoport formájában megjelent (bolsevikok, szlávok, értelmiségiek stb.) de magát „a gonoszt” a zsidók testesítették meg, akikkel szemben szükségessé vált az erős vezető. A zsidók és árják küzdelme egyben az ördögi és szent erők háborúját is jelentette. A náci vezér számos alkalommal használt bibliai párhuzamokat, vallásos témákat hozott be a közbeszédbe (pl. apokalipszis, megváltás), magát vallási vezetőkhöz (mártírok, Jézus) igyekezett hasonlatossá tenni. A felvonulások, rituálék (pl. nagygyűlések), a kelta-germán történelmen alapuló mítoszok és a náci propaganda egyszerre hirdette a Hitler által felvázolt pszeudo-vallásos, bináris fogalompárra (szent árja -ördögi zsidó) épülő megváltás-narratívát, amelynek középpontjában ő, mint politikai vezető (próféta) állt. Mindez lehetőséget adott arra, hogy követői karizmatikus jegyeket tulajdonítsanak neki.
Lássuk, hogyan alkalmazható ez angol kontextusban! A második világháború kitörése Nagy-Britanniában olyan környezetet teremtett, ami a veszélyt már korábban is hangoztató – és emiatt sokak szerint profetikus képességekkel bíró – Churchillt az ország vezetőjévé emelte. A brit miniszterelnöknek is volt ellenségképe (az ördögi Hitler), tőle sem állt távol a manicheista dualizmushoz hasonló képek használata, mint például az, hogy Britannia a kereszténység utolsó bástyája a német sötét pogány diktatúrával szemben. Churchill az eseményeket a világvégéhez hasonlította és ezen belül adott teret a megváltás lehetőségének. Ráadásul minél inkább kézzelfoghatóvá vált az ország sebezhetősége és minél közelibbnek tűnt a német invázió, annál szükségesebbé vált egy olyan politikai vezető, aki hősiességének köszönhetően megmenti országát. Churchill a háború végeztével nem tudta fenntartani azt a látszatot, hogy a civilizáció veszélyben van, így karizmatikus uralma is megszűnt.
Smith utolsó példája Martin Luther King, aki az egyenlőség és igazságosság szekuláris politikai igényeit helyezte vallásos köntösbe, és azt hirdette, hogy a politikai jogok elnyerése magát a földi megváltást is biztosítja majd. Az amerikai lelkész bibliai példákat használva helyezte el magát a politikai palettán, s a „Van egy álmom” című nevezetes beszéde is egyfajta prófétaság jele kívánt lenni. Emellett, előszeretettel használta az ellenfél bűnösségét reprezentáló jelzőket (erőszakos, önző) és akkor volt a legnépszerűbb, amikor az egyenlőtlenség absztrakt szimbólumához képest kézzelfoghatóbb ellenséget talált magának (pl. rendőrfőnök, seriff). Churchillhez hasonlóan, a történelmi helyzet és a közbeszéd változásánál, a harc elmaradásával a polgárjogi harcos is elvesztette a csatát, és csak a merénylet utáni mártírság hozott áttörést az általa képviselt ügyben.
Összességében, Smith elemzése kellően mélyreható, pontos, elmélete megalapozottnak tűnik. Ráadásul a szerző tudatosan kilép abból a keretből, amelyet a kutatók nagyrésze érvényesnek tart a karizma jelenségének vizsgálatánál. Bár túlzásnak számít az a kijelentés, hogy a társadalomtudósok eddig nem foglalkoztak a karizma kulturális alapjaival (pl. számos kutató vizsgálja az afrikai törzsek karizmatikus vezetői esetében felemelkedésük kulturális okait), Smith elmélete valóban a szisztematikusan kidolgozott munkák közé tartozik. A szerző érdekes felvetése még az a gondolat, miszerint a – weberi elképzeléssel ellentétben a - karizmatikus vezető nem mindig az új értékek megteremtését garantálja, hanem konzervatívként pont a korábbi értékek fennmaradásért harcol. Ez esetben egyfajta „konzervatív karizmáról” beszélhetünk, amelyre Churchill karizmatikus uralma a tökéletes példa.
A szerző érdeme még, hogy „nagy gondolkodók” (pl. Weber, Durkheim) alapvető igazságaiból indul ki, de tőlük kissé elrugaszkodva egy olyan elméletet igyekszik kialakítani, amely a valóságban észlelhető jelenségeket képes leírni. A felhozott példák meggyőzően támasztják alá az elméletben felvázolt elemzési szempontokat, így például azt is, hogy a vallásos jelképek miképpen szivárognak be a politikai életbe. Amennyiben azonban megfigyeljük, hogy Smith mely politikai vezetőket választja az elemzéséhez, egy komoly aggály merülhet fel a módszer hasznosságával – és a megállapítások alkalmazhatósági körével – kapcsolatosan. Röviden, tehát nem a megállapításokkal van probléma, hanem az kérdéses, hogy az elméleti keret mennyiben használható más általános jelenségek leírására. Hitler és Churchill ugyanis nem normál állapotban és nem is kisebb válságok, hanem szélsőségesen válságos, háborús időszak alatt jutottak hatalmuk csúcspontjára. Vajon az e két politikusra érvényes konklúziók által igazolt elemzési keret használható-e olyan karizmatikus politikusok esetében, akik békeidőszakban kormányoznak? Bár a polgárjogi harcoknál sem beszélhetünk nyugodt körülményekről, összehasonlíthatatlan egy világháborúval; Martin Luther Kingnél inkább az a kérdés, hogy milyen általános következtetéseket vonhatunk le abból, hogy egy lelkész vallásos szimbólumokban beszél. Vajon van-e olyan karizmatikus politikus, aki ilyen mértékben és minőségben használja a vallás jelképeit? Az ezzel kapcsolatos választ akkor tudjuk megadni, hogyha a felállított szempontoknak a többi (akár ma kormányzó) karizmatikus politikus megfelel. Végső soron ez tudja meghatározni igazán Smith elemzési keretének alkalmazhatósági körét.
___________________________________________________________
1-3. kép forrása: mult-kor.hu
Az írás az "ÚNKP - 17 - 2 - I - BCE 115." pályázat keretében született. A támogatott kutatás címe: Kultúra, karizma és a populizmus.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.