A magyar pártpolitikában az elmúlt nyolc évben újra megjelent egy elfeledettnek hitt párttípus: a domináns párt. Ilyen volt a dualizmus korának Szabadelvű Pártja és a két háború közötti kormánypártok. Amikor azt gondoljuk, hogy a Fidesz valami merőben új párttípus, gondoljunk erre a folytonosságra.
Ha ugyanis vizsgálódásunkba bekapcsoljuk a történeti összehasonlítást is, akkor a dominánspárt mai megjelenése nem tűnik logikátlannak (ami persze nem azt jelenti, hogy szeretnünk is kell). A dominánspártok láncolatára három magyarázatot is adhatunk. Az első magyarázat geopolitikai. A második a sajátos hazai parlamentáris hagyományhoz vezet el, a harmadik pedig viselkedéstani. Nézzük egyenként ezeket.
(A domináns párt, mint a geopolitikai helyzet ingatagságából következő reflexió). Az 1867. évi kiegyezés a korszak geopolitikai szükségszerűsége, amelyhez társul egy pártkonfiguráció, amelyben van a kiegyezést lebonyolító, azt mérsékelten és radikálisan ellenző párt. A „közjogi pártrendszer” azonban nem mozdíthatatlan keret, s erről tanúskodik, hogy amikor Magyarország szempontjából kedvezőtlen nemzetközi változások történnek (gazdasági világválság), a releváns elitek között konfliktus lép fel, s ebben a konfliktusban azok győznek, akik a nemzetközi kihívásokra olyan választ adnak, amelyek révén nem a közjogi rendszert, hanem a pártrendszert kell módosítani. A közjogi kiindulópontot tehát ez esetben csak a gazdasági kihívásra adott radikális válasszal (pártfúzióval) lehet fenntartani vagy megmenteni. A gazdaság ily módon geopolitikai súlyú tényező: a magyar politikában lényegében ekkor válik először publikussá az ország külső függése és eladósodottsága.
A Horthy-rendszer geopolitikai realitása a háborús vereség, majd pedig (Trianon után) a békés úton történő revízió. De itt is komoly szerepet kap a gazdasági dimenzió, hiszen Magyarország nemzetközi helyzetét csak úgy lehet minimális szinten helyreállítani, ha a politika a nyugati országok felé is nyitni próbál. Persze mire a Bethlen-kormányból domináns rendszer lenne, és a kormánypárt még hosszabb időre bebetonozná magát, a gazdasági világválság, 1931-ben elsöpri. De tíz évig az biztosította leválthatatlanságát, hogy megfelelt egy reál- vagy geopolitikai követelménynek: megfelelő nyugat-európai hiteleket szerzett az ország újjáépítéséhez. A világválság aztán véget vet a nagy európai kalandnak, és 1932-től az újjászervezett kormánypárt már a belső folyamatokra koncentrál és nemzeti szuverenitás védelmét helyezi előtérbe.
A geopolitikának az 1990-es rendszerváltásban és az azt követő időszakban is megvan a maga szerepe. A folyamat elején a geopolitika „láthatatlan”. Egyrészt azért, mert a Nyugat győz, és a Szovjetunió immár nem képez hatalmi-ideológiai ellensúlyt; másrészt azért, mert a „történelemnek vége” van, és a hangsúly ezért a jelenre helyeződik; harmadrészt azért, mert a nemzetközi kapcsolatok szinte leértékelődnek a demokrácia belpolitikai jellegű értelmezése tükrében. A geopolitika majd csak jóval később válik újra fontossá, nagyjából a 2000-es évektől, amikor egyrészt „visszatér a történelem”, másrészt megtörik az a fejlődési trend, amely a kelet-közép-európai országok egyenes vonalú demokratizálódására épült. Ily módon a Fidesz felnövekedése elválaszthatatlan a geopolitika először lassú, majd egyre erőteljesebb visszatérésétől.
(A domináns párt, mint a magyar parlamentarizmus korlátozott nyugatiasságának tünete). A magyar pártpolitikát a kezdetekben (az 1840-es években) angol alapon (egy nagy kormány- és egy nagy ellenzéki párt) akarják felépíteni. Ez a kísérlet azonban sem akkor, sem később nem sikerül. Nem kis részben azért, mert a liberalizmus mellett a konzervatív ideológia a dualizmus korában nem válik népszerűvé. De ahogyan nem jön létre angol típusú kétpártrendszer, nem egyértelmű, hogy a létrejövő parlamentáris rendszer mennyiben felel meg az angol mintának. Vannak szerzők (Deák Albert, Andrássy Gyula és sokan mások) akik biztosak benne, hogy az 1848-ban, majd 1867-ben kiépülő parlamentarizmus tiszta parlamentarizmus; mások (Concha Győző, Kun József) szerint viszont egyáltalán nem egyértelmű egy tiszta parlamentáris rendszer létrejötte. Kun József 1909-ben hosszabb tanulmányt is ír Parlamentarizmus és magyar parlamentarizmus címmel, s ebben megállapítja: a parlamentarizmus egyik alapvető követelménye, hogy a kormányzásban váltógazdaság legyen, amit a dualizmus Magyarországa nem tud biztosítani. Következtetése ilyen premisszából nem is lehet más, mint hogy a magyar parlamentarizmus más, mint az angol. De a mai szerzők közül Szente Zoltán vagy Pesti Sándor sincs meggyőződve arról, hogy az, ami létrejött, egyértelműen megfelel a parlamentarizmus követelményeinek.
A Horthy-korszakban (amely azt hirdette magáról, hogy teljes mértékben szakítani akar a régi rendszerrel, s különösen annak liberális ideológiájával) azonban ugyanúgy megjelenik a hatalmas kormánypárt és a vele szembeni erőtlen ellenzék. És felmerül az a kérdés is, hogy vajon akkor ez az aszimmetrikus helyzet összeegyeztethető-e a parlamentarizmussal. A korszakban két végletes álláspont létezik. Az egyik, hogy ahol a Bethlen- vagy a Gömbös-féle nagy kormánypárt létezhet, az nem parlamentarizmus, merthogy üzemszerűen működő parlamentarizmusban ilyesmi nem fordulhat elő. A másik véglet, hogy a domináns párt valójában éppen a kispárti széttagoltságra és adható egyetlen autentikus válasz, s ez a nemzeti érdek kifejezője.
Ritkán felvetődő kérdés, mégsem haszontalan: az 1990 utáni magyar demokráciának van-e valamiféle parlamentáris deficitje? Az, hogy az első 20 évben a váltógazdálkodás működik, arra utal, az átmenet utáni pártrendszerbe nem volt belekódolva a parlamentáris szerkezetnek ez a fajta módosulása. Ugyanakkor a domináns párti szisztéma mégiscsak létrejött. Erre – mint már bőven volt szó róla – az is egy lehetséges magyarázat, hogy ez a változás egyetlen párt, a Fidesz miatt történt így: a Fidesz egyszerűen fölülírta a kiinduló demokratikus szerkezetet. Ezt a választ korábban is vitattam, s most is a mellett érvelek, hogy a demokratikus hazai hagyományok sokszor emlegetett hiánya miatt, kiéleződő helyzetekben a történelmileg legrögzültebb minták képesek életre kelni. Ha elfogadható az a megközelítés, hogy a történetileg létező magyar parlamentarizmus nem jelent tisztán parlamentáris hagyományt, akkor ebből logikailag az is következik, hogy határhelyzetekben ez az „egyensúlytalan” tradíció újra előjöhet.
(A politikát övező társadalmi elvárások, mint a domináns pártok megjelenésének forrásai). Ha elmélyedünk a magyar eszmetörténeti irodalomban, akkor sok olyan művel találkozunk, amelyek keresik a társadalomban jelentkező ismétlődő magatartás- és gondolkodásmódok történelmi jellemzőit. A két háború közötti időszakban divatos volt e magatartások kapcsán „nemzeti jellemről” beszélni. Prohászka Lajos és Babits Mihály hosszú tanulmányt is írtak a témáról. Prohászka például „örök szeparatizmusról” beszél, egyértelművé téve, hogy történelme során a magyarság hozzászokott a más népektől való elkülönüléshez.
Érdemes ezeket a magyarázatokat megfontolnunk, amikor három korszakunk társadalmi viselkedésformáit hasonlítjuk össze. A téma alaposan még nincs feltérképezve, de annyit óvatosan megfogalmazhatunk, hogy a domináns párti rendszerek kialakulásában, illetve a váltógazdaság hiányában szerepet játszhat a magyar társadalomnak az a történelem során rögzült elvárása, hogy a politika valamilyen biztonságot nyújtson számára. Ezt a biztonságot a tartósan hatalmon lévő kormánypártban jobban látta, mint a gyakori kormány-ellenzék cserében. Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom tagjai szeretik is ezeket a rendszereket. Ez inkább egy pragmatikus gondolkodásmód és társadalmi stratégia kifejezője. A mindhárom korszakban fellépő nagy kormánypártok hivatkoznak is arra, hogy kizárólag ők ennek a társadalmi gondolkodásmódnak az értői, és erre alapozva egyedül ők a nemzeti egység letéteményesei.
Az MSZP egyébként végső soron éppen annak köszönheti bukását, hogy „elpártolt” a társadalmi igények követésétől és ezt a szerepet a Fidesznek engedte át. Bár a Fideszből csak az elmúlt nyolc évben lett domináns párt, de a mandátum megszerzése az 1990-es évek közepén dőlt el, de legalábbis itt kezdődik meg a harc érte. Csigó Péter politológus 1997-ben (az MSZP „nagy visszatérése után s kormányzása harmadik évében) ezt írja „az Antall–Boross-kormány bukása és az MSZP győzelme jórészt annak a ténynek köszönhető, hogy a politikai problematika kijelölésére tett kísérleteiben sokkal közelebb tudott kerülni a társadalom elvárásrendszeréhez, hitelesebben tudta megfogalmazni, rendszerbe foglalni, explicitté tenni a társadalom tagjaiban élő diffúz tapasztalat- és elvárástömeget”. A Bokros-csomag 1995-ös bevezetése után alapjaiban változik a kormányzás fókusza, és ezt követően már „a társadalmi helyzet, mint a gazdaság állapotának derivátuma ábrázolódik”; a társadalom innét már passzív szerepbe kényszerül, s „feladata” a kormány képviselte magasabb szintű racionalitáshoz való alkalmazkodás lesz.
A folytonosság forradalma című, 1998-as dolgozatában Paul Gradvohl, Marián Béla és Szabó Ildikó még tovább megy, és az MSZP 1994-es választási sikere fő okaként a társadalmi folytonosság képviseletét jelöli meg. Vele szemben az addig működő kormánykoalíció pártjai (MDF, Kisgazdapárt, KDNP) összeroppantak vagy nagyban veszítettek jelentőségükből, mert a folytonossággal szemben a diszkontinuitást képviselték. A Fidesz pedig – bár már tesz lépéseket a társadalom felé – de 1988–1998-as időszakában még csak az út kezdetén jár.
A folytonosság tézise már egy igazán történeti magyarázat, ugyanis a szerzők nem csupán a Kádár-rendszerrel való folytonosságot említik. Hanem egy egész történeti tablót adnak a társadalom „rendszerfüggetlen” magatartásformáiról. Ennek kapcsán megállapítják: a magyar történelem különféle korszakaiban „védekező társadalmi mechanizmusok” formálódtak ki, amelyek minden egyes rendszerben „lehetővé tették a kontinuitások őrzését” (uo.) Állandóan visszatérő magatartásformaként azonosítják az alkalmazkodást és a túlélést, s azt is megfogalmazzák: az egymást váltó korszakokban az emberek megtanulták, hogy csak korlátozottan számíthatnak az intézmények segítségére.
Mindezek nyomán érdemes volna a domináns párti rendszereket, mint a társadalmi alkalmazkodás által is inspirált pártrendszer-típusokat mérlegre tennünk, míg az ettől eltérő pártrendszer-formációkat e hagyománytól távolállónak, ezáltal kockázatosabbnak tekinteni. Természetesen, ha a másik két magyarázatot is tekintetbe vesszük, akkor világos: ezek a dominánsrendszert-tápláló társadalmi magatartásmódok korántsem egyforma intenzitásúak 1990 után, illetve a két korábbi korszakban. Fontos, hogy a geopolitika hogyan alakul, s például a nemzeti szuverenitás mikor és mennyiben válik a belpolitika meghatározó kérdésévé. A Fidesz szinte leválthatatlan párttá való növekedése ily módon szorosan összefügg a magyar történelem egyik legfontosabb témájával: a nemzeti függetlenséggel. Az, hogy a magyar választók többsége háromszor egymás után ruházta fel kétharmaddal a kormánypártot, azt mutatja: ez a fajta magatartásforma rendszer-független módon ma is nagyon erős, nincs érdemi vetélytársa.
___________________________________________________________
A témáról bővebben a 2018-as országgyűlési választást feldolgozó kötetben olvashat, amely Szabó Andrea és Böcskei Balázs szerkesztésében a Napvilág Kiadó és az MTA TK PTI gondozásában jelenik meg 2018 novemberében.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.