A képviselethez kapcsolódó problémák és dilemmák jelentőségét nehéz lenne eltúlozni a politika világában, különösen a modern liberális képviseleti demokráciák esetében. Hiszen ahogyan a liberális, úgy a képviseleti tradíció sem kapcsolódik össze a kezdetektől és elválaszthatatlanul a demokratikus elvekkel. Ugyanakkor abban nagyjából közmegegyezés van, hogy a mai „nagy léptékű” demokráciák – amelyek démoszai térben és lélekszámban is igen kiterjedtek – egyszerűen nem boldogulnak a képviselet segítsége nélkül a(z ön)kormányzás feladataival. Azonban a képviselet és a demokrácia összekapcsolásával óhatatlanul nehéz dilemmák merülnek fel. Az egyik dilemma máris az, hogy egyáltalán lehetséges-e képviselni a népet mint szuverént, vagy a képviselet közbejövő hatásával szükségképpen megszűnik az eredeti népszuverenitás és így a demokrácia is? Aztán a klasszikus (elit)kritika, miszerint nem tudni, hogy mi garantálja, hogy a képviselők ne csak a saját érdekeiket kövessék, és ne jöhessen létre a tömegdemokráciák díszletei mögött a történelem során már olyannyira megszokott oligarchikus elituralom? Egyáltalán, mit képviselnek a képviselők, illetve hogyan lehet őket elszámoltatni és ellenőrizni?
Az ugyan világos, hogy a középkori küldöttek képviseleti mozgásterével szemben manapság szabadabb mandátum jellemzi a képviselőket, de vajon mennyire szabad a felhatalmazásuk? Az ideáltipikus elméleti skála két végpontján a kötött mandátummal bíró követ vagy delegált (delegate) és a teljes körű felhatalmazást kapó gondnok vagy gyám (trustee) áll. Komoly viták zajlanak arról, hogy milyen típusú képviselettel egyeztethetőek össze a demokratikus elvek (és a mindennapi gyakorlatok), a kettejük közötti kapcsolatot pedig meghatározza a reszponzivitás kérdése, azaz, hogy a képviselők mennyire közvélemény-érzékenyek, mennyire igyekeznek (és tudnak) a választók igényei szerint cselekedni. Hasonló kérdésekkel foglalkoztak az MTA Politikatudományi Intézetének kutatói, többek között az ún. ígéretkutatás keretében (Választási ígéretek és kormányzati teljesítés Magyarországon, 1990-2014), ahol arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen a kapcsolat a pártok kampányígéretei és a tényleges kormánypolitika között, illetve hogy a kormányok teljesítménye hogyan hat a szavazói viselkedésre. Sőt, jelenleg is zajlik a PTI-ben a Hungarian Comparative Agendas Project (CAP), amely célja a magyar közpolitika dinamikájának feltárása a különböző közpolitikai és politikai napirendek kvantitatív társadalomtudományi eszközökkel történő vizsgálatával. Maga az előadó (Stefaan A. J. Walgrave professzor), illetve kutatócsoportja is ez utóbbi projekt nagytestvére, azaz a nemzetközi CAP keretében végezte kutatásait arról, hogy vajon mennyire pontosan ismerik a képviselők a közvéleményt, illetve ezt illetően mennyire pontos a politikusok észlelése. Ha ugyanis pontatlan, azaz a képviselők tévesen érzékelik azt a közvéleményt, akkor a legjobb szándékuk ellenére is akadályozzák vagy akár el is lehetetlenítik a demokratikus képviseletet, hiszen „félreképviselik” a választók igényeit.
A kutatócsoport szerint a politikusok az alapján cselekszenek, amit a valóságnak gondolnak, legyenek azok közvélemény-kutatások, tanulmányok és jelentések, esetleg saját választókerületi vagy mindennapi tapasztalataik stb. Akárhogy is, a „valóságot”, azaz a tényleges közvéleményt különféle mechanizmusokon keresztül érzékelik, és kérdéses, hogy egy-egy ügy kapcsán mennyire is vannak tisztában a köz véleményével. A jelenlegi kutatás előzményének a professzor vezetésével zajló INFOPOL nevű kutatás számító 2015-ből. Ennek során izraeli, belga és kanadai képviselők vizsgálatával bebizonyosodott, hogy a politikusok számára elsősorban kevéssé a tényleges, sokkal inkább az érzékelt közvélemény számít a különféle politikai problémák fontossági sorrendjének kialakítása során (noha a kettő – szerencsére – korrelál egymással). A jelenleg is zajló POLPOP nevű kutatás már kifejezetten a közvélemény érzékelésének pontosságát vizsgálja a politikusok, az újságírók és a választópolgárok kapcsán Belgiumban, illetve a későbbiekben majd több más országban is. A kutatás során egyrészt arra szeretnének választ kapni, hogy vajon kik a pontos(abb) politikusok, tehát kik azok, akik valamiért jobban érzékelik a tényleges közvéleményt, illetve kik azok, akik kevésbé. Például a magukat a népakarat kizárólagos letéteményeseinek hirdető populista politikusok tényleg jobban (pontosabban) tudják, hogy milyen is egy-egy ügy kapcsán a köz véleménye, vagy sem? Másrészt arra kíváncsiak a kutatók, hogy vajon hogyan működik a percepció az egyének szintjén, mitől lesz valaki pontosabb vagy pontatlanabb a közvélemény becslése során.
A kutatás egyik legfontosabb eredménye szerint az állampolgárok a legkevésbé és az újságírók a leginkább pontosabbak, közöttük pedig a politikusok helyezkednek el, akik meglehetős pontossággal érzékelik a közvéleményt. Az utóbbiak – akikre fókuszál a kutatás elsősorban – válaszadási hajlandósága is rendkívül magas, hiszen a megkérdezettek 76-77%-a válaszolt a két vizsgált régióban. De megtudhattuk azt is, hogy Ausztriában még ennél is magasabb, 94%-os ez az arány. A képviselőknek nyolc darab, vegyes tematikájú közéleti kérdés kapcsán kellett megbecsülniük, hogy szerintük egyrészt általában a választók, másrészt a saját pártjuk választóinak hány százaléka ért egyet az adott állítással. Például azzal, hogy „a nyugdíjkorhatár ne érje el a 67. életévet” a választók 87%-a értett egyet (tényleges közvélemény), míg a képviselők 63%-ra becsülték azok arányát a választóközönségből, akik szerintük egyetértenének ezzel az állítással (érzékelt közvélemény). A politikusok többsége tehát eltalálta a közvélemény irányát a kérdés kapcsán, ugyanakkor kevésbé voltak pontosak, mint az újságírók. Az előadás egyik legfontosabb következtetése, hogy a vezető politikusok nem rendelkeznek pontosabb képpel a közvéleményről, mint a többiek. Másfelől a saját felhatalmazásukat a közvélemény kapcsán kötöttnek tekintő, azaz önmagukra delegáltként és nem gyámként tekintő politikusok az általános közvélemény kapcsán nem pontosabbak, és a saját választóik kapcsán is csupán minimálisan azok. Az is igaz, hogy az általános közvéleményt egy bizonyos hibahatáron belül többen becsülték meg pontosan (86%), mint a saját választóik véleményét (82%), ráadásul jellemzően nem ugyanazok tippelik meg mindkét csoport véleményét pontosabban. Azaz aki jól ismeri a saját pártja szavazóinak álláspontját, az vélhetően kevéssé ismeri az általános közvéleményt és fordítva. Összességében bár egyes politikusok egyértelműen pontosabb észleléssel rendelkeznek, mint mások, úgy tűnik, hogy nincs olyan mintázat, amely meghatározná mindezt (tehát a populistának tekintett pártok képviselői sem érzékelik pontosabban a közvéleményt, mint mások).
Mindez arra utal – és ezzel foglalkozik a kutatás második része –, hogy a politikusok közvélemény-érzékelésének meghatározó tényezője a saját véleményük: azaz a politikusok saját preferenciáikat vetítik rá a lakosság egészére (projekció). A kutatócsoport többféle hipotézist is felállított és bár az eredmények nem minden esetben voltak szignifikánsak, ugyanakkor a delegált szerepfelfogás kivételével (amely még csökkenti is projekció mértékét) mindegyik beigazolódni látszik. Azaz egyrészt a projekció erősebbnek tűnik bizonyos pszichológiai vonatkozások kapcsán, amelyeket a kognitív egyensúlyra való törekvés hajt, amely nyomán a képviselő szeretné úgy érezni, hogy az ő véleményét osztják a választók is. Valóban, a projekció erősebb hatású a saját választók (szemben az általános közvélemény), a szélsőséges vélemények, a fontosabbnak ítélt ügyek és a pártvezetők érzékelt véleménye kapcsán, illetve akkor, ha a képviselő saját magát is elszámoltathatónak érzékeli a politikai közösség által. Másfelől az információk egyértelműsége is befolyásolja a projekció mértékét, tehát a heterogén közvélemény és az adott párt belső megosztottsága egy-egy téma kapcsán szintén növeli a saját álláspontnak a közvéleményre történő kivetítésének esélyét és mértékét. A kutatás további szakaszaiban szeretnék megvizsgálni az egyes pártok és országok közötti különbségeket, valamint azokat a csoportokat, amelyek véleményét jellemzően felül- (vagy alul-) érzékelnek a politikusok, ahogyan azt is, hogy a közvélemény érzékelésének pontatlansága milyen ideológiai irányokat vesz fel. Azaz, hogy a szélsőséges pártok képviselői valóban nagyobb mértékben projektálják saját véleményüket a közösség egészére, mint mások? Akárhogy is, az már az eddigiek alapján is biztosnak látszik, hogy demokratikus szempontból a képviselet terhe az állampolgárok vállán is nyugszik, akiknek a saját preferenciáikat legjobban tükröző politikusokat kell megválasztaniuk, akik remélhetőleg döntéseik során nem csupán akarnak, hanem képesek is a közvéleményre támaszkodni.