Gabriel Almondot, mint a politikai kultúra nemzetközi hírű kutatóját ismeri a hazai politikatudós-közösség. A Sidney Verbával együtt írott Civic Culture az 1960-as évek elejének egyik slágerkönyve volt, s az óta is a témával foglalkozó irodalom egyik hivatkozási alapja. Kevesebben tudják, hogy Almond a később nagy hírnévre szert tevő holland politológus, Arend Lijphart tanítómestere is volt, s azt feltehetőleg még kevesebben, hogy az 1960-as és 70-es években – korának mainstream politológusaként – a politikai fejlődés történelmi folyamatait kutatta. Később pedig a külső politikai tényezőknek a belpolitikára gyakorolt hatása került érdeklődése középpontjába. Ez utóbbira példa az 1989-es nagy tanulmánya: The International-National Connection. Ezt a dolgozatot azért is érdemes különös figyelemmel kísérnünk, mert éppen harminc éves a rendszerváltás, s mégsem állíthatjuk, hogy három évtizeddel az átmenet után sokkal jobban értenénk, milyen külső tényezők és hogyan formálták ki a demokrácia korai szerkezetét, s e külső faktorok hogyan hatottak a későbbiekre, például az „eredeti” rendszerváltás utáni újabb rendszerváltásra. Almond tanulmánya tehát – miközben a nemzetközi-nemzeti interakciók általában vett dialektikájára fókuszál – kincs a magyar rendszerváltás jobb megértéséhez is.
A dolgozat akkor született, amikor a politikatudományon belül megtörtént a „forradalom”, és az 1960-as évek nemzetközpontú gondolkodását felváltotta az univerzális jellegű tranzitológia, egy merőben újnak tekinthető internacionális kutatási irány. Almond azzal kezdi tanulmányát, hogy „beárazza” magát a politikatudományt, s ezt írja: a nemzeti fejlődés, a belső tényezők vizsgálata Marxtól Barrington Moore-ig (a 19. század közepétől az 1960-as évek közepéig) szinte töretlen (Barrington Moore egy rendkívül neves szerző az 1960-as években, manapság ritkábban idézzük műveit).
Így, amikor Almond nekilát, hogy összefoglalja a maga nemzetköziség-elméletét, azzal szembesül, hogy bár növekvő számban vannak az övével rokon nemzetközöziség-központú elméletek, a számára irányadónak tekintett gondolkodási hagyomány a politikatudományon belül kisebbségben van. Ez a hagyomány a 20. század legelején indul és egy Otto Hintze nevű német társadalomtudóshoz köthető. Az ő és tanítványai (Charles Tilly, Peter Gourewitch) munkásságának bemutatására koncentrál a tanulmány nagy része. Hintze a maga korában nagy hatású kutató volt, aki a 20. század első éveiben (a nemzetállamok fejlődése csúcspontján) fogalmazta meg a külső környezetnek a belsőre való hatására vonatkozó elméletét. Almond róla szóló gondolatai közül most csak egyetlen vonatkozást emelek ki, azt, amikor felidézi, miben látja Hintze az angol és a kontinentális fejlődés különbségének fő okát. Hintze a fő okot a geostratégiai pozíció különbségében látja, egészen pontosan abban, hogy Nagy-Britannia és a kontinentális Európa nagyhatalmai nagyon különböztek fekvésükben, kereskedelmi lehetőségeikben és katonai pozícióikban. A britek tengeri hatalom voltak, a kontinentális országoknak azonban szárazföldi határaik voltak. Ezért egészen mások voltak terjeszkedési lehetőségeik és irányaik. Viszont a más és más geostratégiai lehetőség hatással volt a belpolitikára is: angol területen a külső adottságokhoz a parlamentarizmus és az abszolutizmus, míg a kontinensen a bürokratikus centralizáció társult.
Amiből az is következik, hogy a belső kormány-, illetve pártpolitikai megoldások korántsem csak a belső erők küzdelmének függvényei, hanem nagyon is komoly szerepet játszik ezek formálódásában az a körülmény, hogy az adott ország milyen nemzetközi konstellációban helyezkedik el. Ennek kapcsán felidézi az 1970-es években Magyarországon is nagyon divatos szerző, Alexander Gerschenkron tézisét is, miszerint a későn fejlődő országok nagyon más feltételekkel találkoztak, mint a korán fejlődők: a későn fejlődők csak protekcionista gazdaságpolitikát folytatva és az állam nagyobb szerepvállalása által voltak képesek iparuk kifejlesztésére, s ezzel próbáltak bekapcsolódni a nemzetközi versenybe. Ezt a helyzetet nevezi egy másik írásban, egy szintén Hintze-követő szerző, Peter Gourewitch non-repeatable nature of development-nek (nem megismételhető fejlődésnek). Almond által hivatkozott könyvében egyébként Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország és az USA egy-egy gazdasági válságperiódusát vizsgálja, s azt, hogy az öt ország politikai vezetői miért hoztak nagyon különböző döntéseket három különböző időszakban: 1870-1890; 1930-1940, és 1975-1985 között. Ritka érdekes olvasmány.
Gourewitch-éhez nagyon hasonló állásponton van (erre nem Almond hivatkozik, hanem én) jóval később az Acemoglu-Robinson szerzőpáros is, amikor (egyébként erősen intézményközpontú könyvükben) azt mondják: a korai fejlődők útja egyszerűen megismételhetetlen a csatlakozni kívánók esetében. Hozzáteszik: bár számos helyen „elszalasztották” az ipari forradalmat, s nem tudták kihasználni az ipar terjedését, ez nem azt jelenti, hogy ha beléptek volna az ipari forradalom korába, azzal jót tettek volna maguknak. Sőt ellenkezőleg: az európai országok többsége számára „a teremtő rombolás, amit az iparosítás indíthatott volna el, megfosztotta volna őket a bevételeiktől, az erőforrásaiktól és a munkásaiktól”, azaz az iparososítás itt végsősoron instabilitást hozott volna.
Ez viszont egy újabb tényezőre hívja fel a figyelmünket, s ez a stabilitás-instabilitás faktor. Simon Bornscheier például a nemzeti fejlődést és az ipari fejlődést ikerforradalmaknak nevezi, amelyek megteremtették a további – a demokratikus – fejlődéshez vezető út mintáit, kialakítva a hosszú távú összehangolódás társadalom és pártok között. Ahol ez az ikerforradalom azonban nem tudott létrejönni (mert vagy az egyik feltétel, vagy mindkettő hiányzott), ott ez az összehangolódás el sem indulhatott, illetve egészen másfajta folyamatok indultak el. Másképpen fogalmazva: a külső és a belső tényezők „összekapcsolódásának” van egy olyan vetülete is, ami a stabilitás és az instabilitás szempontjából fontos. A holland és a svájci fejlődést jól ismerő Hans Daalder pedig rámutat: Svájcban és Hollandiában azért lett magas fokú a nemzetközi tevékenység, mert a belső konszolidáltság alacsony szintű volt. A lazán strukturált holland köztársaság aktívabb külpolitikát folytatott, mint a centralizált királyság a 19. század elejétől.
Visszatérve Almond cikkére: a szerző bemutatja azt is, hogy a Hintze-i örökséget a 60-as években kezdik felfedezni, s ekkor kerülnek be a tanítványok érdeklődési körébe például olyan témák, mint az állam-vagy a nemzetépítés. Az erre vonatkozó kutatásoknak és publikációknak keretet az egyik első, ilyen jellegű kutatásokkal foglalkozó szervezetet: a Comittee on Comparative Politics of the Social Research Council biztosítja, s a 60-as-70-es években jelennek meg a világhírre is szert tevő Charles Tilly vagy Perry Anderson művei. Az abszolút államról szóló alapművében például Anderson azt írja: Ausztria vagy Poroszország modern állami rendszerének kiépítése reakció volt az agresszív spanyol, francia vagy svéd politikára. De ennél sokkal lényegesebb, hogy ezek a munkák az állam- vagy nemzetépítést a modern politikai fejlődés alaptényezőjének látják. Gabriel Almond tanulmánya tehát egy nagy és gondolatébresztő áttekintés arról, hogy hogy hogyan hatnak egymásra különböző országok, s milyen kölcsönhatás van mintaadó és mintakövető régiók között.
A cikk megjelenése óta közel harminc év telt el és az óta sokkal jobban intézményesült s jócskán előre haladt a nemzetközi és a nemzeti intézmények egymásra hatását vizsgáló politikatudományi diszciplína. Az elmúlt évtizedek irodalma nagy erővel irányítja figyelmünket a külső tényezők szerepére az átmenetekben. Korábban (egy kicsit arra emlékeztetően, amit az 1960-as évek kapcsán Almond bírál) úgy véltük: a nagy társadalmi és gazdasági változások mögött belső tényezők, társadalmi csoportok és ellentmondások állnak. Ám egyre nyilvánvalóbb a külső, geopolitikai átrendeződések szerepe. Ahogy a Gleditsch-Ward szerzőpáros írja: „az átmenetek nem véletlenül következnek be, hanem valószínűleg a külső környezet változásainak hatására”.
Ha ez igaz lehet az átmenetekre általában, nagy valószínűséggel igaz az 1990-es magyar átmenetre is. Sőt az is roppant érdekes kérdés, hogy vajon az az óta lezajlott „rendszerváltás utáni rendszerváltások” hogyan függenek össze külső, olykor nem is csekély geopolitikai átrendeződésekkel. Egyelőre e tekintetben óvatosan kell fogalmaznunk, mert eléggé kevés ismeretünk van a külső környezetnek a hazai belső környezetre gyakorolt hatásáról, illetve a kölcsönhatásokról. Véleményem szerint Gabriel Almond tanulmányának elolvasása, illetve a benne hivatkozott szerzők munkásságának megismerése nagyon jó támpontokat ad ahhoz, hogy a külső-belső nexust szisztematikusabban mérlegre tegyük és a magyar rendszerváltás harminc évét ebből a dimenzióból is újraértékeljük.