Balázs Zoltán (TK PTI / Corvinus) Platón Kharmidészére támaszkodva amellett érvelt, hogy a szégyenérzet megkerülhetetlen szerepet játszik az önmagunk feletti uralomban. Balázs szerint a kormányzás klasszikus elméleteiben fellelhető mértékletesség erénye szorosan kapcsolódik a szégyen tapasztalatához, ami ezért a politikai cselekvés hatékony, de nem megkerülhetetlen korlátjának tekinthető. Az előadás konklúziója tehát, hogy a politikaelmélet mind deskriptív, mind normatív értelemben hasznát veszi a szégyen fogalmának, emiatt viszont kérdésessé válik a politikai és morális normák közötti éles határvonal megléte.
Dirk Brantl (Leipzig) Hobbes és a hobbesiánusnak tekintett Buchanan társadalmi szerződéselméletét vetette össze. Brantl arra mutatott rá, hogy az összehasonlításnak köszönhetően arra derül fény, hogy Hobbes pozíciója valójában nem is realista, hiszen nála a természeti állapotból való kilépésben az igazságosság mint erkölcsi erény jelenik meg, míg Buchanannál nincs efféle morális tartalma a fogalomnak. Az előadás lényege az volt, hogy hasonlóságaik – elsősorban a stabilitásnak tulajdonított elsődleges szerep – ellenére a két szerző politikaelmélete merőben különbözik az igazságosságnak a stabilitás létrejöttében játszott szerepét illetően, valamint az igazságosság episztemikus funkcióját tekintve is.
Szűcs Zoltán Gábor (TK PTI) arra az anarchista kérdésre kísérelt meg választ adni, hogy miért ne választhatnánk az anarchizmust. Előadásában amellett érvelt, hogy a filozófiai anarchizmus teoretikusai (Simmons, Wolff vagy Huemer) tévesen határozzák meg a politikai kötelezettségeink meglétét igazolni igyekvő elméletek sikeressége kritériumát. Szerintük egy sikeres elméletnek azt kellene bizonyítania, hogy biztos morális alapjai vannak az engedelmességnek, ez azonban egyik létező elméletnek sem sikerül. Szűcs amellett érvelt, hogy ezzel az anarchisták szükségtelenül magasra tették a lécet: a valóságban sokkal gyengébb indokok is megalapozhatják politikai kötelezettségeink létét; amelyek igazolására lehetőségünk van egy Bernard Williams elképzeléseire alapozó realista nézőpontból.
Enzo Rossi (University of Amsterdam) és Adrian Kreutz (University of Oxford) az előadásuk alapjául szolgáló közös tanulmányban kelt a sajátosan politikai jellegű normativitás védelmére. Az előadásban arra a próbálkozásra reagáltak, amellyel egy másik szerzőpáros, Jonathan Leader Maynard és Alex Worsnip egy rendkívül szisztematikus elemzés keretében igyekszik visszautasítani a realisták érveit a moralitástól elkülöníthető politikai normativitás érvényességéről. Rossi és Kreutz arra mutattak rá, hogy látszólagos semlegességük ellenére Leader Maynard és Worsnip valójában moralista pozícióból építik fel érveiket, ráadásul megfeledkeznek arról egy a politikai normativitást igazoló lehetséges megközelítésről, amely preskriptív, cselekvést irányító szerepe mellett az evaluatív szempontokra is hangsúlyt fektet.
Ugur Aytac és Enzo Rossi (University of Amsterdam) az általuk moralistának tekintett ideológiakritikával szemben egy realista ideológiakritika lehetőségét vázolták fel előadásukban. Elsősorban Sally Haslanger morális alapokon álló nézőpontját kritizálják, mert az ugyanazoknak a tévedéseknek esik áldozatául, amelyeket kritizálni igyekszik. Szerintük Haslanger moralista megközelítéséből a következő problémák következnek: egyrészt amennyiben erkölcsi ismereteinket önmaguktól értetődőnek tekintjük, az ideológiakritika szükségtelenné válik. Másrészt ha az erkölcsi ismeretek és a társadalmi gyakorlatok közötti kapcsolat homályos, a morális ismereteken alapuló ideológiakritika is redundánssá válik, harmadrészt pedig morális előfeltevéseink gyakran maguk is ideológiai torzulások szüleményei lehetnek. A szerzőpáros szerint az ideológiakritikának a morális elköteleződéseink helyett a genealógián kell alapulnia, ahogyan az általuk kínált, radikális realista társadalmi elemzésnek nevezett megközelítés is teszi.
Kapelner Zsolt (Közép-európai Egyetem) az előbb említett radikális realista ideológiakritikával szemben foglalt állást előadásában. Kapelner szerint a workshopon szintén előadó Enzo Rossi, illetve a PTI októberben szervezett Burdens of Political Theory című workshopján előadó Janosch Prinz által is képviselt pozíció egyrészt maga sem tud megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyeket a morálfilozófiával, valamint a nemradikális realista állásponttal szemben fogalmaz meg. Másrészt pedig morális elvek segítsége nélkül, illetve sui generis politikai normativitás nélkül az ideológiakritika sem mutat utat a valódi politikai cselekvés számára, ami azért probléma, mert ez volna az egyik elsődleges igénye a realista pozíciónak. Ezért az előadás konklúziója az volt, hogy az immanens realista ideológiakritika sem áll közelebb a politika megértéséhez a moralista politikai filozófiánál, ráadásul – önmagában – nem szolgál iránymutatással a politikai cselekvéshez.
Ujlaki Anna (TK PTI / Corvinus) amellett érvelt, hogy a politika sajátos normáinak megértéséhez a politikai közösségből való kizárás fogalmának segítségével juthatunk közelebb. Ennek okát abban látja, hogy a migráció a benne inherensen rejlő kizárással, bizonytalansággal, illetve sebezhetőséggel a realisztikusabban jellemzi a politika világát a főáramú normatív politikaelmélettel szemben. Az előadásban arra tett kísérletet, hogy bemutassa, több, gyakran marginálisnak tekintett politikaelméleti pozíció hasonló elképzeléseket kínál mind a politikai szféra, mind a migráció etikájának realisztikus megközelítéséhez. Amellett érvelt, hogy a Judith N. Shklar nevéhez fűződő félelem liberalizmusa hasonló logika mentén épül fel, mint a kortárs republikánus és feminista politikaelmélet néhány főbb észrevétele, amennyiben az utóbbiakat valamilyen képesség vagy státusz hiányára való rámutatásként értelmezzük.
Camilla Vergara (Columbia Egyetem) a republikanizmus elitista irányzatával szemben, amely jellemzően A fejedelem nézőpontjából értelmezi Machiavelli realizmusát, egy plebejus (de nem populista) irányzat mellett foglalt állást, amelyet az Értekezések Titusz Liviusz római történeteinek tíz első könyve fölött segítségével érthetünk meg. Vergara szerint ebből rajzolódik ki Machiavelli realizmusának plebejus jellege, mivel a gazdag és hatalmas, uralkodni vágyó kevesek helyett az elnyomás alól szabadon élni vágyó sokak mellett kötelezi el magát. Az előadásból kiderült, hogy Machiavelli elköteleződése a köztársaság törvényeinek és intézményeinek megújítása mellett nemcsak a korabeli köztársaság korrupt jellegére és a polgárok elnyomásának okaira mutat rá, hanem segíthet bennünket abban, hogy megérthessük és visszaszoríthassuk a ma létező liberális demokráciákban előforduló rendszerszintű korrupciót.
Dirk Schuck (Albert Ludwig Egyetem) Burke és Wollstonecraft vitáját vetette össze az előadásában. Amiben szerinte mindkét gondolkodó egyetért, az az, hogy a forradalmárok túlfűtött idealizmusa nem célravezető, sőt, könnyen fordulhat kegyetlen terrorba, ráadásul mindketten elfogadták a mértékletességet, mint a morális elvet, amelynek vezérelnie kellene a társadalmat. Ugyanakkor Schuck amellett érvelt, hogy Burke tévesen mossa össze a forradalmárok idealizmusát a racionalizmussal, azaz a politika tudományként való felfogásával, ellenben Wollstonecrafttal, aki Burke kritikájában rámutat, hogy annak az alkotmányos monarchia mellett szóló érvei tarthatatlanok. Végül Schuck rávilágított a két szerző politikai realizmusának hasonlóságaira, köztük arra, hogy mindkettőjük számára fontos a társadalmi valóság, a tradíciót egyszerre tekintik értékes és megkérdőjelezendő jelenségnek, a társadalmi, politikai valóságot pedig Burke és Wollstonecraft szerint is mindig kritikai reflexióval kell kezelni.
(Pillanatkép az online workshop egyik paneljéről)
Az előadók szeretettel várják az érdeklődők jelentkezését a 2021. májusi ECPR Joint Session of Workshops Political Normativity: a Straw Man or a Genuine Problem for Political Theorizing elnevezésű, a workshopéhoz hasonló témájú paneljére.
Ujlaki Anna – tudományos segédmunkatárs