A magyar politikatudományban az érdeklődés középpontjában leginkább a politikai vezetők[1], a pártokat illetően a viselkedésük[2], felépítésük[3], valamint a pártrendszerre gyakorolt hatásuk[4] áll. Ugyan meg-meg jelentek rájuk hatást gyakorló eseményeket és folyamatokat feltáró írások is[5], azonban a pártok által generált és rájuk hatással levő hosszútávú folyamatokat vizsgáló írások nem jellemzőek. Az alábbi bejegyzés célja, hogy rávilágítson, a pártok hosszú távú politikai folyamatokkal kapcsolatos kiemelt szerepére, és rámutasson a jelenség vizsgálatának fontosságára. Joseph LaPalombara és Myron Weiner által szerkesztett „Politikai pártok és politikai fejlődés” című kötet[6] utolsó – a kötet legfontosabb megállapításait összefoglaló – tanulmány számos támpontot ad ennek bemutatására. A fejezet részletezése előtt azonban még érdemes kitérni arra, hogy a kötet kiadására 1966-ban került sor, és ahogyan a címe is árulkodik róla a politikai fejlődés iskolája alapján íródott, s a már említett szerkesztők mellett még olyan szerzők – akik a korszak legkiemelkedőbb kutatói – működtek közre, mint Sartori, Lucien Pye, Rokkan, Rustow vagy Wallerstein. A szerző gárda a kötetben számos országban vizsgálta a pártok politikai fejlődésre való hatását, ezen jelenségek bemutatása azonban meghaladja a bejegyzés kereteit, s ezért esett a választás a legfontosabb szempontokat összegző írás bemutatására.
A fejezet talán legfontosabb megállapítása, hogy a pártok hatással voltak a politikai fejlődésre, ugyanúgy ahogyan a politikai fejlődés a pártok és pártrendszerek (ki)alakulására. Ebből következik, hogy különböző országok eltérő fejlődési pályán mozognak és különbözik a pártrendszerük is. A pártok szerintük azok az intézmények, szerveződések, melyek a szociális és gazdasági érdekeket juttatják kifejezésre, s ezáltal azon érdekek képviselete és a kialakuló konfliktusok kezelése is a feladatuk. A fejlődésre való hatás eltérő országtól és párttól függően, azonban mint jelenség, mindenhol jelen van, ahol a pártok is. A fejezet fókuszában tehát a politikai fejlődés azon aspektusai vannak, melyekre kiemelt hatással voltak a pártok – politikai részvétel, legitimáció, nemzeti integráció, konfliktus kezelés, politikai szocializáció. Az említettek tükrében felmerül, hogy a kötet 1966-os kiadása óta, hogyan alakult a pártok szerepe a politikai fejlődéssel kapcsolatban, milyen aspektusokra vannak kiemelt hatással egyes országokban, vagy hogy kimutatható-e nagyobb hasonlóság az egyes országok pártjainak szerepei között.
Pártok hatása a politikai részvétel alakulására
A fejlődés tekintetében első ránézésre úgy tűnhet, hogy a pártok a politikai részvétel növekedésében voltak érdekeltek, – ami a térnyerésük előtt igaz is volt – azonban inkább a politikai részvétel visszaszorítása volt a jellemző. A politikai pártok felemelkedését tehát hiába a politikai részvétel kiszélesedése tette lehetővé, a már felemelkedett pártok veszélyként tekintettek rá. Ennek okai eltérőek az arisztokratikus, kolonizált és egyéb típusokból fejlődő országok terén, azonban mindegyiknél kimutatható. Logikus is, hiszen a pártok – és prominens politikusaik – a politikai részvétel erősítése által a saját pozíciójukat sodornák veszélybe. Izgalmas azonban, hogy az egypártrendszerekben, többnyire támogató a párt a politikai részvételt illetően, de csak meghatározott keretek között, s többnyire a párton belül valósulhat meg. Fontos kiemelni, az egypártrendszerekben a kormány és a párt gyakran olyannyira egybefonódnak, hogy azokat nem lehet külön választani egymástól. Az ilyen esetekben, a párt érdekelt abban, hogy kialakítsa a részvétel szubjektív érzetét, míg a lakosság valójában nem képes valódi befolyásra a közpolitikai kérdéseket, vagy a megválasztott vezetőket illetően. Vannak kormányok melyek engedélyezik más pártok vagy szerveződések létrehozását, de nem teszik lehetővé, hogy bármilyen hatalomhoz hozzáférjenek – pl.: kommunista és nemzeti szocialista pártok Európában. Mindezeken felül a pártrendszer gyors kialakulása is vezethet a politikai részvétel korlátozásához, hiszen rezsimváltást követően a hatalomra került elit azonnal nyomás alá kerül a részvétel kiszélesítése okán, pedig épphogy csak kormányt alakított, ezért érdekelt a politikai részvétel visszaszorításában. Változhatott-e ez a jelenség napjainkra? Vannak kutatások, melyek azt bizonyítják, hogy a választók véleményére nagyobb hatással vannak a pártok, mint fordítva, ez pedig egy ellentmondásos helyzetet generál, hiszen a pártoknak érdeke a politikai részvétel előre mozdítása, ha a választók véleményét befolyásolhatják, azonban a túl erős részvétel éppen ezt a képességüket szoríthatja keretek közé.
Legitimáció
Az eltérő típusú kormányok legitimációja is eltérő alapokon nyugszik. A kolóniát uraló kormányt a hatékonyság, a királyt a vallás, a katonai kormányt a bátorság és harcra való alkalmasság, mely olykor karizmával is párosul, azonban a párton alapuló kormány jellemzően a „népkormányzat” szentesítésére és a lakossággal való jó kapcsolat kialakítására törekszik, s ezzel legitimálja magát. Erre azért is van kiemelt szüksége, mert a kormányzat megszilárdulása e típusnál a leghosszabb és legkomplikáltabb, miután ez a forma a legkiterjedtebb és a legtöbb taggal rendelkezik ezért tovább tart a stabil vezetés kiépítése. A sikeresség feltehetően azzal van szoros összefüggésben, hogy a párt mennyire elfogadott a társdalom egészében és mennyire képesek a legmeghatározóbb csoportok érdekeinek a becsatornázására továbbá, hogy ezt meg tudják-e valósítani belátható időn belül. A hatalmon maradást szolgálja egy karizmatikus vezető feltűnése is, aki hamar elnyeri a választók szimpátiáját ezáltal legitimálva a hatalmukat. Azonban az ilyen vezetők nem segítik elő az új politikai rendszer – párt alapú kormányzás – intézményesedését és legitimációját, mert a politikai életből való eltűnésük maga után vonja a legitimáció eltűnését is. Az alábbi aspektus könnyebben kialakul egypártrendszerekben, míg a több pártrendszerekben a kohézió hiánya miatt ez rendkívül komplikált. A nehézségek ellenére hosszútávon a pártok bizonyulnak a legalkalmasabbnak arra, hogy legitimáljak a nemzeti autoritást, miután elég rugalmasak, és nem csak szeretnék, hanem képesek is alkalmazkodni a lakosság hangulatához, de az átalakulás időszaka ebben az esetben komplikáltabb. Ugyan a további szempontoknál is felvethető az eset – főleg a nemzeti integrációnál és a konfliktus kezelésnél – mely során az USA-ban egyes államok állampolgárai – például Kalifornia – nem akarták elfogadni Trumpot legitim vezetőnek, emiatt felmerült az állam kiválása is a föderációból, és kérdés a pártok a szerepe az indulatok felkorbácsolásában, valamint azok lehűtésében is.
Pártok szerepe a nemzeti integrációban
A nemzeti integráció fogalma nem határozható meg egyértelműen – az alábbi kötetben is többféle értelmezése van – de a pártok hatása értelmezéstől függetlenül is jelentősnek tekinthető számos ország esetében. A nemzetépítésben a különböző országokban a különböző pártok szerepe eltér, és volt néhány olyan ország is, ahol nem volt kiemelt szerepük. Az alábbi fejezetben, mint a nemzet egységességét, integritását megteremtő folyamatként hivatkoznak a fogalomra. Az egység megteremtésében pedig a pártok szerepe azért volt jelentős, mert a régiós vallási és egyéb konfliktusokon felül kellett emelkedniük és meg kellett gátolniuk az adott ország szétszakadását. Ezen okból számos államban a régiós vagy vallási pártokat el is nyomták, hogy ne feszítsék szét a nemzeti keretrendszert. A folyamat megvalósulása azonban gyakran évtizedeket is felölelt – a szerzők Franciaország példáját hozzák – miután az gyakran maradt tökéletlen. Ugyan az egypártrendszerben nincs garancia a nemzet egységének megteremtésére, még mindig alkalmasabb a feladatra, mint a több pártrendszerek, mert azokban erőteljesebben érvényesülnek a konfliktusok. A fejezet azonban nem ad választ arra, hogy a nemzeti integráció megvalósulását követően hogyan viselkednek a pártok, továbbra is igyekeznek a törésvonalakon átívelve politizálni, vagy kifejezetten azok mentén alakítják ki véleményüket.
Konfliktus kezelés
Egyértelmű, hogy az egyes szempontok kapcsolódnak egymáshoz, de a konfliktus kezelés az, melynek a leginkább kapcsolódik a korábban említtetettekhez. A politikai részvétel éppen a konfliktus kihordását segíti, a hiánya pedig generálhatja a konfliktust, az utóbbi két aspektus tekintetében pedig elengedhetetlen a konfliktusok megfelelő kezelése. A szerzők által kiemelt különbség az, hogy a fentebb említettek hosszútávú folyamatok, míg az alábbi esetben egy olyan jelenségről van szó, melyekre a pártoknak nap mint nap reagálni kell. A tanulmány szerint nem kizárható a törésvonalakon való felülemelkedés sem ideológia, sem pedig társadalmi jellegű motivációkból fakadóan. Kulcsfontosságú a kérdést illetően a pártok vezetőinek hozzáállása és képességeik – pozitív példaként említik többek között a malajziai Szövetség pártban létrejött alkut melynek hatására három nagy etnikai csoportot egyesítettek. Vajon a konfliktus kezelésben továbbra is kiemelt szerep jellemző a pártokra, vagy sokkal inkább a konfliktus generálásban érdekeltek és ezeknek milyen okai lehetnek?
Politikai szocializáció
Az előző kérdéssel együtt az alábbi szintén meghatározó a korábbi szempontokat illetően, hiszen a megvalósulásukhoz elengedhetetlen feltétel a politikai szocializáció. A pártok szerepe pedig a 20. század közepére sokkal hangsúlyosabb lett a fejlődő régiókban, mint az a korábbi századokban volt, valamint Európában az idősebb pártrendszerekben sem jelentős már ez a szerep, ugyanis azt átvették más intézmények. A kezdeti időszakokban viszont a pártok szerveztek eseményeket nemzeti ünnepek alkalmával és a nemzet hőseire való megemlékezések is népszerűek voltak. A politikai szocializációt illetően tehát a pártok szerepe a megjelenésüket követően kiemelt, azonban a rendszer megszilárdulásával egyre inkább halványodott. Ez természetesen egy általánosító megközelítés, azonban kétségesnek tartom, hogy például a mai Magyarországon is hasonló trend lenne kimutatható, és a pártok szerepe a politikai szocializációban továbbra is kiemelkedő lehet.
Ezek tehát azon faktorok melyekre legnagyobb hatással voltak a politikai pártok a politikai fejlődésben LaPalombara és Weiner szerint a 60-as években és azt megelőzően. Az egyértelműen látszik, hogy a pártok hozzájárulnak a politikai fejlődéshez, viszont kérdés, hogy ez napjainkban is ilyen jelentős-e, és ha pedig hatással vannak rá akkor hogyan és milyen faktorok által, s miként alakul ez az egyes országokban.
Kiss Róbert – Kutatási asszisztens (Amerikai és magyar politikai fejlődés: összehasonlító elemzés. Projekt vezetője: Csizmadia Ervin)
[1] Körösényi András, Illés Gábor & Gyulai Attila, 2020. In Az Orbán-rezsim: a plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata. Budapest: Osiris Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet. és
Metz Rudolf, 2020. A politikai vezetés három arca: a vezetés értelmezési lehetőségei és gyakorlatai a demokráciában, Budapest: Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet Gondolat Kiadó.
[2] Karácsony Gergely & Róna Dániel, A Jobbik*. Politikatudományi Szemle, (1), pp.31–63.
[3] Kovarek Dániel, 2020. Négy dudás*. Politikatudományi Szemle, 29(4), pp.33–54. és
Rudolf Metz & Réka Várnagy, 2021. “Mass,” “Movement,” “Personal,” or “Cartel” Party? Fidesz’s Hybrid Organisational Strategy. Politics and governance, 9(4), pp.317–328.
[4] Tóth Csaba & Török Gábor, 2014. In Az új pártrendszer. Budapest: TÁRKI.
[5] Sebők Miklós, 2014. Kapunyitási pánik*. Politikatudományi Szemle, 23(3), pp.21–48.
[6]. Joseph LaPalombara and Myron Weiner, Political Parties and Political Development. Princeton University Press, 1966, pp. 3–42. JSTOR, http://www.jstor.org/stable/j.ctt183prjd.4.