Martin J. Sklar Studies in American Political Development c. folyóiratban vizsgálta a századfordulós amerikai politika gazdasági vetületeit. A folyóiratról érdemes tudni, hogy az 1980-as években olyan politológusok indították, akik az amerikai politikafejlődést történeti szemszögből szerették volna feltárni, hasonlóan a mi projektünkhöz (korábbi bejegyzéseink a témában: Narratívák egy folyóiratban; A politikai fejlődés és politikai kultúra kapcsolatáról). A folyóirat több tudományágat felölelő a társadalom, jog, eszme és gazdaságtörténet eszközeit igyekeztek segítségül hívni, sokszor élénk tudományos vitákat generálva. Sklar ezek közül az utóbbit a gazdaságtörténeti megközelítést választotta, amely a századfordulón jelentkező ipari és tömegtársadalmak elemzésére megfelelő kiindulópontot nyújt. Sklar nem kevesebbet állít cikkében, minthogy az amerikai politikai fejlődésben gyökeredző idioszinkratikus (egyéni) elemek miatt az Egyesült Államokban egy sajátos kapitalista termelés mód alakult ki, amelyben a vállalatok a korszak progresszív politikai irányzatával karöltve a liberális reformok mellett lándzsát törve tették Amerikát a 20. századi hatalmi/fejlődési pályájára. Sklar röviden össze is foglalja elméletét, melyben az amerikai társadalom „[...] a magántulajdonon alapuló piaci társadalom, amely kapitalista iparosodáson politikai dimenziójában pedig a liberális demokrácia köztársasági formában történő fejlődésén ment keresztül.” Ez a fejlődési pálya a korszakban egyedülállónak bizonyult, ám Sklar azon kívül, hogy kifejti a jelenség gazdasági vetületeit nem fűz átfogó magyarázatot a századfordulós politikai változások okaihoz. Valóigaz, hogy felvillant Amerika alapítása óta megjelenő motívumokat, mint a James Madison és John Adams terveit a szabályozó köztársasági államról, amely a szövetségi állam szerepének megnövekedését és az amerikai társadalom vállalati-termelői rekonfigurációját magyarázza, de túlzott hangsúlyt fektet a struktúrákra (gazdaság, technológia) és ezek rovására kihagyja társadalmi ágencia (cselekvőképesség) kérdését, ami a korabeli tömegmozgalmak megjelenésé miatt megkerülhetetlen tényező. Sklar a korabeli trendek között megjelöli a különböző mozgalmak kialakulását, mint a nőjogi mozgalom, polgárjogi mozgalom, mérsékletességi mozgalom (alkoholtilalom támogatása), az egyes agrár- és munkásmozgalmak és még temérdek érdekcsoportét, de a szerző az ő szerepüket csak a piacokról és a gazdaságról alkotott sajátos kép szempontjából vizsgálta. Igaz, hogy a századfordulós gazdaságszervezési, technikai változásai jelentős hatást gyakoroltak a társadalomra, de érdemes a századfordulót nem csak gazdaságtörténeti, hanem mentalítástörténeti szempontból is vizsgálni, hogy egy teljesebb képet kapjunk a kor mozgalmi politikájáról. A politikai fejlődés folyamatát és annak az összetettségét érdemes több oldalról is megvizsgálni, esetünkben a fogalomkészlet vizsgálata az egyes országokban és korszakokban kiegészíti, magyarázza a gazdasági megközelítéseket.
Sklar nagy hangsúlyt fektet a progresszivizmus, kapitalizmus, liberalizmus fogalmi hármasra, amit érdemes egyfajta társadalmi interakciós térben megvizsgálni és a társított szemantika (jelentéstani) mentén kirajzolni, hogy miért jöhetett az létre, hogy ez a három elem az amerikai demokrácia koncepcionális magját alkotta, ami lehetővé tette a társadalmi változás relatív békés megvalósítását a korszakban. Az ipari társadalom megjelenése és a kiéleződő konfliktus a farmerek munkások és monopóliumokat szerző nagyvállalatok (vasúti, olaj, pénzügyi) egyáltalán nem tette biztossá, hogy a társadalom egészében jelenlevő elégedetlenség nem vezet komoly konfliktusokhoz. A magyarázat a békés átmenetre leginkább abban rejlik, hogy a struktúrák és az egyes társadalmi cselekvők a társadalmi kölcsönhatásukban kialakítottak egy homogén értelmezési mezőt, fogalomkészletet. Ez az értelmezési mező a századfordulós mozgalmak politikai követeléseiben kristályosodik ki, amelyek állnak a kapitalista rendszer állami szabályozásából, ami a trösztellenes tevékenységben valósul meg és mindezt a liberális politikai-gazdasági doktrínák tartják kordában leginkább az állam feladatainak kiterjesztése és a társadalmi részvétel (szavazati jog) kiterjesztésével, amit a progresszív szellemiség reformtörekvése valósít meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy teljes társadalmi egyetértés lett volna a reformokkal, szakpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, azonban az alapelvek és a politikai megvalósítás szabályrendszerének formája (képviseleti demokrácia, köztársaság) meghatározta a közös kiindulópontot, amit a nagyvállalati és üzleti szektornak is el kellett fogadnia, ahogyan azt Sklar helyesen állítja.
Az 1912-es elnökválasztás példája jól szemlélteti ezt az interakciót struktúra (pártrendszer), fogalmak és társadalom között. A választáson három nagyobb jelölt Woodrow Wilson, William Howard Taft és Theodore Roosevelt indult el. Wilson a Demokrata Párt színeiben, Taft hivatalban levő elnökként a Republikánus Párt jelöltjeként és végül Theodore Roosevelt a saját maga által alapított Progresszív Párt neve alatt szeretett volna visszatérni a Fehér Házba 1908-as távozása után. A figyelmesebb olvasó számára feltűnhet, hogy a három komolyabb jelölt jelenléte szembemegy az eddigi (és azóta is tartó) kétpárti politikai harccal, ráadásul Eugene V. Debs szocialista színekben is elindul, igaz nem ér el komoly eredményt. Ez a jelenség annak köszönhető, hogy az 1890-es évek óta jelenlevő és folyamatosan bővülő mozgalmak tagjai reformelképzeléseiket beépítették mindkettő nagy párt programjába. Ilyen a közvetlen szenátori választás, a tisztviselők hivatali idejének a korlátozása, szavazati jog kiterjesztése nőkre és a nagyvállalatok szövetségi szabályozása, ezek az elképzelések adták azt a közös nevezőt, amely lehetővé tette, hogy lassan beépüljenek és megváltoztassák a politikai rendszert. A jelöltek közül Roosevelt és Taft megküzdött a republikánus jelöltségért, végül Roosevelt a vesztes előválasztás után elindult külön jelöltként. Wilson és Roosevelt versenyzett progresszívként és velük szemben Taft egy mérsékeltebb álláspontot képviselt. Mivel Taft és Roosevelt harca kettészakította a Republikánus Pártot, így Wilson győzelme az egységes demokrata táborral a háta mögött szinte biztosra vehető volt. Kisebb-nagyobb meglepetésre Roosevelt végzett a második helyen, majd Taft, ezzel tartva a rekordot harmadik pártból jövő elnökként (elektori szavazatok alapján). Az 1912-es elnökválasztás jól szemlélteti, hogy egyfajta szemantikai koncentrálódást figyelhetünk meg a progresszív ügy mellett, ami reakció a gazdasági változásokra, mégis megőrzi az egyéni kölcsönhatását, amely társadalmi nyomásra jön létre, és végül ez a nyomás befolyásolj a politikai és gazdasági rendszer egészét, így kirajzolva egy fejlődési/változási irányt. Látható tehát, hogy nem mindegy, hogy adott korban a társadalomszervezéshez vagy az amerikai demokráciához milyen jelentéstartalmat és szemantikát csatolnak. Természetesen a progresszív időszaknak a mai napig érezhetjük a hatásait. A fogalmak történeti-politikai szemantikája nem csak egyfajta szintézist alakíthat ki mint, amit megfigyelhettünk ebben az esetben, a történelem során ezek a fogalmak változnak és követhetnek egy dialektikus rendet (tézis-antitézis-szintézis), így újra megjelenhetett a politikai rendszerben a 20. század során a progresszivizmus ellenfogalma is, a konzervativizmus. Wilson győzelme eldöntötte a progresszív-liberális erők helyét és a 20. század során a két nagy párt területi- és szavazóbázisa is átrendeződött, az ellenfogalmi készlet csak az 1980-as évekbe Ronald Reagan alatt alakul ki, ahol a „liberális” szó politikai jelentéstartalma a baloldali-jobboldali elkülönülést jelképezi. Ha továbbvisszük a gondolatmenet eljuthatunk Donald Trumpig és a 2008-as gazdasági válság okaiig. Egy Sklar féle kritikai gazdasági olvasat a válságkezelés liberális gazdasági és politikai doktrínáját tárná fel, de szükséges hangsúlyt helyezni arra, hogy a „make America great again” jelenség körül kialakult fogalmi háló és politikai jelenségek, mint például a társadalmi polarizáció megértéséhez kevés a puszta gazdasági értelmezés még akkor is ha reflektál történeti sajátosságokra. Azok a történelmi reflexiók, sajátos fogalmak, amiket újraéleszt és átgondol akár Trump is egy történelmi fejlődési folyamat része, amely a gazdasági jelenségek mellett folyamatosan jellemzik az amerikai politika történelmi fejlődését, ezért is érdemes kutatni azt.
Ezek az ellentétpárok mentén az amerikai politikai rendszer és társadalom ki tudott építeni egy működő közös önértelmezést, ami rögzíti a minimális tartalmi értékeit annak, hogy mit jelent amerikainak lenni és milyen az amerikai demokrácia, mi a társadalom közös megszervezésének a szabálya és kerete. Az előbb említett társadalmi önértelmezés és közös fogalmi eszköztárak hiánya árulkodó lehet a különböző társadalmak eltérő fejlődési irányaival kapcsolatosan, amely folyamatok, társadalmi interakciók megértése lehetővé teszi, hogy a politikai fejlődés és változást mélyebben és egy hosszabb történetibb kontextusból vizsgálhassuk meg, így a társadalom és annak a fogalmi eszköztárán keresztül megértsük azt a sajátos politikai önazonosságot és „nyelvet”, amelyet képviselnek.